A hercegnő és a kalóz

Kevesen tudják, hogy mi történt azon a napon, amikor Al'iimara hercegnőjét, a rettegett kalóz, Vihar kapitány elrabolta. Oly régen történt már az eset, és oly sok száj mesélte már el, hogy senki sem ismeri a történetet biztosan. Egyesek azt mondják, már az elrablása napján meghalt Deniza, mások szerint kudarcba fulladt a kiszabadítása. Al'iimara egész népe gyászolta az elvesztett hercegnőt, ki sosem került elő többé.

A legendák csak azt felejtették ki, hogy a hölgy cseppet sem tiltakozott, amikor végre elhagyhatta a szülői házat.

Deniza Albuhayra jómódú családba született egy olyan országban, ahol a pénz a legfontosabb. A hercegnői titulusa is a családja pénzének szólt, nem az érdemeinek. Balszerencséjére, vagy talán éppen a szerencséjének köszönhetően egy emberi famíliába született. Ami különlegessé tette, hogy értett a víz mágiához. Kicsi volt még, talán négy éves, amikor fény derült a titkára. Épp az egyik tengerparti nyaralójukban játszadozott a leány, amikor arra lett figyelmes, hogy a hullámok a kedve szerint mozdulnak. Csillogó szemekkel mutatta a szüleinek az új trükkjeit, akik azonban rettegve nézték a lányukat. Azonnal felkapták, és minél távolabb vitték a víztől. Remegve ígértették meg vele, hogy ezt soha, de soha többé nem csinálja. Szegény kicsi Deniza nem igazán értette, mire fel ez a nagy riadalom, de szüleinek nem akart csalódást okozni, így tartotta a száját.

A szülei többet nem vitték a tengerparti nyaralójukba.

Deniza évekkel később értette csak meg, hogy a szülei mitől ijedtek meg így ennyire. Al'iimarában tilos volt a mágia és a bűbáj, egyedül a varázslóknak állt a világ. Bárki, aki mágusnak, vagy boszorkánynak született, rejtőznie kellett. Akinek a vérében ott volt a bűbáj, kénytelen volt elfojtani a képességét, vagy külföldre menekülni. Egyedül a varázslók, akik eszközökkel írták át a valóság szövetét, csakis ők örvendtek megbecsülésnek. A hercegnő nagyon is értette a külföldi vendégeik értetlenkedését, amikor ténylegesen szembesültek az itteni viszonyokkal. Kiváló neveltetésének és okításának hála türelmesen és lényegre törően el tudta magyarázni, hogy ez anomália hogyan honosodhatott meg.

Mindig úgy kezdett bele, hogy réges-régen, mikor a világ még jóval fiatalabb volt, és az istenek épp csak megteremtették Luxheyt és a lakosait, valami megzavarta a nyugalmat. Senki sem tudja igazán, hogy a Fény és a Setét erői miért kaptak hajba, de arról már igen nagy volt az egyetértés, hogy a luxheyiek jártak a legrosszabbul. Majdnem tízezer évig tartott az istenek háborúja, melyre minden nemzet élénken emlékszik. Luxhey szinte egy emberként lélegzett fel, amikor az isteneket, Arkokat, és ősi sárkányokat örökre száműzték a világból. A legtöbb országban lerombolták az istenek szobrait, templomait, ám idővel, a csekély bűbáj miatt, ami épp csak megmaradt Luxheyben, a lakosok mégis visszatértek a bálványaikhoz. Csak egy kis jó időt kértek a terményekhez, jó szerencsét a szerelemben, és szépen lassan az istenek ismét megvethették a lábukat, igaz csak képletesen. De nem Al'iimarában. A büszke ország úgy döntött, hogy nincsen szükségük az istenekre. Hálásak voltak, amiért megteremtették őket, de azon felül úgy érezték semmi mással nem tartoztak. A bűbájvérűeket, azaz mágusokat és boszorkányokat az istenek ügynökeinek tartották. Elvégre, a képességeik mind isteni eredetűek, még ha sok generáción is átöröklődtek, és az illető nem is vallásos. A varázslók ellenben még az ikrek, azaz az első bűbájosok tanítványai voltak. Ők rájöttek, hogyan lehet varázsolni veleszületett képességek nélkül is. Így születtek meg a rúnák, tekercsek, bájitalok, alkímia, egyszóval minden, amit meg lehetett oldani különféle eszközökkel. Ezáltal a varázslók lettek a legfontosabbak a bűbájosok közül. Hogy az istenek "kémei" ne tudjanak érvényesülni, a Hamu Rendje állandóan kereste őket. Akiket tetten értek súlyos büntetésre számíthatott. Először pénz, aztán börtön formájában.

Deniza kénytelen volt elfogadni, hogy nem neki áll a világ.

A napjai azzal teltek, hogy a szüleinek segített lefoglalni a vendégeiket. A lány kitanulta az ékesszólást, ismerte az irodalmat és a történelmet, tudott hárfán játszani, kellemes társaság volt, egyszóval igazi főnyeremény.

Minden rendben is lett volna, ha Deniza nem kívánkozott volna annyira a víz után. Vonzotta, hívta, érezte, hogy a karjai önkénytelenül a folyadék után ácsingóznak. Amikor fürdőt vett, akkor is képes lett volna órákat elidőzni a kádban, hogy kis vízcsíkokat bűvöljön. Sajnos a szülei valahogyan rájöttek a dologra, és hamar megbízták a társalkodónőjét, hogy ne hagyja sokáig egyedül. A helyzet odáig fajult, hogy volt időszak, amikor csak egy mosdótálat és szivacsot kapott Deniza.

Telt s múlt az idő, és a cserfes kislányból felnőtt nő lett. Nagykorúságát megünneplendőn a szülei pazar fogadást tartottak, amire meghívták Al'iimara krémjét. Deniza egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy érte szólna a nagy felhajtás. Elvégre mit érdekelte őt a követek, kereskedők szövevényes világa? A családja tudta jól, hogy a lány ha megtehetné, azonnal az Alnasihába szökne mágiát tanulni. Micsoda őrültség! És micsoda botrány! A család üdvöskéje nem pártolhat át az istenekhez! Az Albuhayra család, Al'iimara egyik legősibb, és legbefolyásosabb klánja sosem mosná le magáról a szégyent.

Deniza egykedvűen öltötte magára az ünnepi ruháját. Szíve szerint tengerzöldet viselt volna, ám a szülei a tűzpiros mellett döntöttek. A hajába tűzte a családi jelképet viselő hajtűt is, kifestette az orcáját. Nevetségesnek érezte magát, és zavarta a sok maszkara amit a magára kent. A társalkodónője szerint elbűvölően festett, Deniza szerint bohócként.

Tudta jól, mi fog következni az életében. A szülei biztosan keresnek neki valakit, aki biztosan nem bűbájvérű, lehetőleg a Hamu Rendjéből, nehogy tovább vigye ezt a fertőt. Pedig annyival több van benne, érezte és tudta, hogy neki a víz közelében a helye. Hallgatni a hullámokat, ahogy végig simítanak a homokon és köveken. Érezni a víz lágy érintését, ahogy körül öleli a testét.

Nem is emlékezett, hogy került a fogadásra. Arra viszont nagyon is emlékezett, amikor az egyik vendég odakerült mellé. A nő látszólag nem sokkal volt öregebb nála, talán pár évvel, de a vörös szemeiben olyan tapasztalat csillogott, mely jóval idősebb korra utalt. Elegáns és nőies sötét kék ruhát viselt, amely csak még jobban kiemelte világos haját és sötét bőrét. Csinos volt, sőt, inkább szépséges.

Denizát meglepte, hogy sötét tündérrel hozta össze a sors. A faerisi tündérek be sem tehették a lábukat Al'iimarába, hála megrögzött Fény isten hívőségüknek. Habár a tündérek egész Luxheyben éltek, itt nem voltak gyakoriak.

- Mi a baj hercegnő, elvitte a cica nyelved? - nézett rá a nő, és elegánsan a hegyes füle mögé tűrt egy ősz tincset.

- Bo-bocsánat, csak kissé elkalandoztak a gondolataim - hebegte Deniza.

- És kin jártak az a szövevényes gondolatok? - mosolygott rá a tündér. Áradt belőle egyfajta magabiztosság, ami imponált a lánynak.

- Most éppen kegyeden. Még nem volt szerencsém sötét tündérhez - vette fel a kesztyűt.

- Nocsak, és olyan vagyok, amilyennek képzeltél egy sötét tündért? - nyújtott egy pezsgős poharat Deniza felé. Az ünnepelt kissé habozva elfogadta.

- Az csak azután derül ki, hogy alaposan megismertelek - szaladt ki a lány száján. A tündér szeme egy pillanatra elkerekedett, majd hangosan felkacagott.

- Ez tetszik, van vér a pucádban.

Deniza gyorsan körbenézett, de a díszes egybegyűltek közül senki nem figyelt rájuk.

- Deniza Albuhayra vagyok - nyújtotta friss ismeretsége felé a kezét.

- Katheaia Shiavor - mutatkozott be vigyorogva a tündér. - Mondd, itt mindig ilyen... állott a víz?

A hercegnő meghökkenve pislogott - Parancsolsz?

- Tudod... a buli. Borzasztóan lagymatag minden. Ha nem tudnám, hogy szülinapot ünneplünk, azt hinném temetésen vagyok.

- Én annak is érzem - emelte az égre a tekintetét Deniza.

Katheaia egy pillanatra elhallgatott. - Gyere, levegőzzünk! - ragadta kézen, és húzta az erkély felé. Denizának tiltakozni sem maradt ideje, máris a csillagfényes éjszakai ég alatt találta magát. Csak a tündér meleg és száraz kezére bírt figyelni, és hogy a finom ujjak ellenére voltak bőrkeményedései. Kiérve az erkélyre a hűvös szellő végig cirógatta a haját, ő pedig felfrissült a változástól.

Shyriyr, a főváros elterült alattuk. Házainak fénye mintha csak imitálni akarta volna a csillagokat, pislákolva világítottak. A datolyáktól roskadozó pálmák édes illatot sodortak feléjük, és Deniza csak remélni tudta, hogy a gyomra nem kordul meg.

- Gyönyörű a látvány - dőlt neki a korlátnak.

- Igen, az - érkezett meg mellé Katheaia kis vártatva.

- Te Faerisből származol?

- Igen, ott születtem, de az Alnasihát éreztem otthonomnak igazán - sóhajtotta a tündér.

- Te mágus vagy? - kerekedett el Deniza szeme.

- Igen. Megmutassam? - kérdezte huncutul csillogó szemekkel a másik.

A hercegnő rá akarta vágni, hogy nem kéne, az veszélyes. Elvégre biztosan vannak itt a Hamu Rendjéből is, és biztos figyelnek mindenkit.

De a mágiához, nem a varázslathoz, az igazi mágiához ennél közelebb sosem kerülhet.

Óvatosan körbe nézett, majd lassan bólintott. A tündér arca felragyogott, volt valami csintalan a lényében, ami azt hordozta magában, hogy a baj nem jár messze tőle.

- Figyeld a felhőket - súgta.

Deniza meresztette a szemét a pamacsokra az égbolton, amik erre-arra kényelmesen lebegtek. Hamarosan gyorsabban mozogtak, formálódni kezdtek, és kialakították az Albuhayra család címerét. Majd ismét alaktalan pacákká váltak, mintha mi sem történt volna.

- Bámulatos - szaladt ki a lány száján.

- Hogy ez? Ez csak egy olcsó trükk. De ha szeretnéd, egyszer megmutatom, mire vagyok igazán képes - mosolygott rá a tündér. Deniza határozottan látni szerette volna milyen az, amikor egy képzett mágus az erejét használja.

- Milyen érzés? Mágiát használni?

Katheaia elgondolkodott. - Hmmm. Mintha jobban érezném Luxheyt. Mintha minden porcikája felém nyúlna, és azt, amit irányítani szeretnék, még erőteljesebben, és csak gyűlik, gyűlik az akarat, amíg meg nem történik.

Deniza visszafojtott lélegzettel hallgatta. Hiszen ő is pontosan ugyanezt érezte mindig amikor a víz közelében volt! A cseppek szinte könyörögtek, hogy formálja meg őket.

- Baj van, hercegnő? - pillantott fel Katheaia.

- Nem, dehogyis - rázta meg gyorsan a fejét. - Biztos jó érzés lehet mágiát használni.

- Az. Felszabadító, mintha semmi sem állhatna az utamba - vigyorgott a tündér.

Az ünnepség többi részét végig beszélgették. Deniza úgy érezte, hogy talán végre egy barátra lelt, valakire, aki megérti őt. Valósággal belesajdult a szíve, amikor véget ért a rendezvény, és a vendégek távoztak. Egy valami adott reményt neki, hogy Katheaia megígérte, hogy hamarosan meglátogatja.

Így történt hát, hogy Deniza gondolatai egyre inkább a sötét tündér felé terelődtek. Amaz, állva a szavát csakugyan meglátogatta másnap, majd az után, és azután is. Mindig valamilyen nőies ruhában érkezett, mint egy igazi faerisi kisasszony.

A szülei eleinte gyanakvóan figyelték a sötét tündért, de Katheaia lehengerlő modorának kevesen bírtak ellenállni. Hamarosan örömmel fogadott vendég lett a háznál. Amikor négyszemközt voltak, Deniza minduntalan az Alnasiháról, és a mágiáról faggatta, és hogy milyen az Al'iimarán kívüli élet. A sötét tündér lelkesen mesélt mindenről, ami csak eszébe jutott.

Lassan egy hónapja járt hozzájuk, amikor Deniza szülei pedzegetni kezdték a házasság témáját. No nem a sötét tündérrel, még mit nem. Még ha férfi is lett volna, ha nem ember, szóba sem jöhetett. A félvérek nem tudják tovább vinni a családi vérvonalat, így az előkelő házaknál nem volt szokás más fajba házasodni.

- És tényleg kék a véred? - kérdezte izgatottan Katheaia egy alkalommal.

Deniza nagyot sóhajtva fogott egy hímző tűt, és megsebezte az ujját. Egy apró kék csepp buggyant ki belőle.

- Beszarás, azt hittem ez csak olyan mende-monda az embereknél - virult a látványon a tündér.

- Csak az igazi nemeseknek kék a vére - vont vállat Deniza, és egy nedves rongyot készült szorítani az ujjára. - Nem mintha a vérszínem miatt kevesebb, vagy több lennék másoknál.

- Igaz, a családi vagyonod viszont más kérdés - pimaszkodott a tündér.

- Katheaia! Ha valaki, te igazán megérthetnéd, hogy én nem a családom vagyok! - csattant fel a lány.

- Ezt örömmel hallom - somolygott a másik.

Deniza nem vette magára a tündér szemtelenségét. Kifejezetten jól esett neki, hogy állandóan görbe tükröt tartott felé. Sok mindent megtudott Katheaiáról, hogy hasonló utat járt végig, csak a másik oldalt. A tündér elmondása szerint őt pont azért ajnározták és tutujgatták otthon, mert bűbájvérű. Azt mindenki tudta, hogy Faerisben ritka a bűbáj, de amikor Deniza rákérdezett, hogy miért, Katheaia nem tudta megmondani. Hiába látszott rajta, hogy szeretné megosztani a tudását, ebben a témakörben mintha csomót kötöttek volna a nyelvére. Egyszer megpróbálta leírni, de csak bámult kissé üveges szemmel a papírra és a pennára, hogy bármennyire is erőlteteti az agyát, nem emlékszik az okra. Deniza biztosra vette, hogy a barátnője nem csak ugratja.

A hetek gyorsan teltek, és mire a hercegnő észbe kapott, a szülei már hivatalos eljegyzési partival fenyegetőztek. Azt állították, hogy megtalálták az ideális jelöltet, a Hamu Rendjéből az egyik kiváló, fiatal tisztet, aki szintén befolyásos családból származik. Már tervezték, hogy hány unokát szeretnének, azon belül is hány fiút, és hány lányt, meg hogy kinek milyen szakmát szánnak. Deniza émelyegve hallgatta őket. A szülei annyira belelovallták magukat, hogy kitűzték az eljegyzési parti időpontját is. Eleinte tiltakozott, és próbálta minden lehetséges módon deklarálni, hogy ő ugyan nem hajlandó férjhez menni. Az ellenállását a szülei minden lehetséges módon igyekeztek letörni, és odáig fajult az eset, hogyha nem engedelmeskedik, akkor az esküvője napjáig a lakosztályába zárják, és csak a házbeliekkel tarthatja a kapcsolatot. A hercegnő nem tehetett mást, minthogy adjon egy esélyt a dolognak, de leginkább húzni akarta az időt.

Deniza talán kétségbe esett volna, ha nem panaszkodhatja ki magát a jó barátjának. A tündér figyelmesen végig hallgatta, és kivételesen nem viccelte el az esetet.

- Mit szólnál ahhoz... ha azt mondanám, hogy nem kell ezt így végig csinálnod? - tette fel nagyon óvatosan a kérdést, miután megbizonyosodott róla, hogy csakugyan kettesben vannak.

- Ha ez csakugyan lehetséges, örök hálám a tiéd - felelte a sírástól kivörösödött szemekkel a lány.

- Nos, akkor Deniza Albuhayra, neked szerencséd van, mert én, Katheaia Shiavor, a fantasztikus tervemmel, egy jobb életet adok neked.

- Csakugyan? - ébredt fel a remény a hercegnőben.

- Csakugyan - vigyorgott rá a tündér. - Még a parti előtt kimentelek, majd várj a jelemre.

- De nem akarom, hogy te bajba kerülj! - kapott észbe Deniza.

- Ne aggódj, hercegnőm - villantotta fel azt a magabiztos attitűdöt Katheia, ami annyira bejött a lánynak. - A baj menekül előlem.

Azt persze a felhevült indulatok közepette elfelejtette megkérdezni, hogy mi lesz a jel, és a tündér sem közölte vele. Talán arra számított, hogy Deniza majd tudni fogja, ha eljő az ideje.

Egyre csak közeledett az a bizonyos esemény. Deniza egyre nyugtalanabbul számolta vissza a napokat. Katheaia az ígérete óta nem került elő, és nem is üzent neki sehogy sem. Vajon átverte? Vagy mégis bajba került?

Mintha az időjárás is a hangulatát akarta volna tükrözni, borús felhők gyülekeztek Shyriyr felett. A város ritkán tapasztalt viharokat, így mindenkit meglepetésként ért, amikor leszakadt az ég. Még a sokat látott öregek is arra gondoltak, hogy pár óra múlva nyoma sem lesz a zivatarnak, annál nagyobb meglepetésként ért mindenkit, amikor az eső napokig kitartott. Mintha dézsából öntötték volna.

Eleinte Denizában felébredt a remény, hogy talán Katheaia műve az egész, de amikor a barátnője nem bukkant fel, az ábrándja úgy lohadt le. Viszont az eső, mintha hívta volna. Most, hogy mindent körülvett a víz, alig fért a bőrébe. Mintha minden cseppet magán érzett volna, és a porcikái rikoltoztak azért, hogy végre használja a szunnyadó képességét. Hiszen kinek tűnne fel egy-két kósza vízsugár? Deniza nem is bírta megállni, és a tomboló vihar ellenére teljesen kitárta az ablakait esténként. A sötétben a lebukástól való izgalomtól fűtve próbálgatta az erejét. Nagyobb koncentrációt igényelt, mint gondolta volna. Nem kevés bosszankodás után tanulta meg, hogy érezni és irányítani két különböző dolog. De amikor végre sikerült! Felejthetetlen élmény volt számára. Végre érezte, ahogy ki tud nyúlni, meghosszabbítja az akarát, és az elemek engedelmeskednek. Legalábbis a víz. Félig-meddig, és csupán pár másodpercre. Mindez mit sem változtatott a tényen, hogy végre élt. Egy picit.

Aztán az eső elállt, és a várost lefoglalta, hogy az utcákat rendbe tegyék. A hirtelen lezúduló sok vizet nem bírták a csatornák, és elárasztotta a köztereket, rengeteg ház is elázott, a régebbi, romos épületek közül sok nem bírta a viszontagságokat, és összedőlt. A hercegnőnek nem okozott ez fennakadást a mindennapjaiban, lévén egy dombra épült a pompás palotájuk, de nagyon is szeretett volna segíteni a bajbajutottakon. Egyszer meg is próbált álruhában kiszökni, de hamar elkapták, és visszatessékelték a palota falain belülre.

Deniza maga alatt volt. Érezte, ahogy a kezdeti tiltakozását, és reményét felváltja az apátia. Biztosra vette, hogy Katheaia már nem fog visszajönni érte. És ez a meggyőződése napról-napra erősebbé vált benne.

Végül elérkezett a hivatalos eljegyzés előestéje, jóval gyorsabban, mint ahogy a hercegnő szerette volna. Bánatosan dőlt neki az erkélye korlátjának, és átfutott a fején, hogy mi lenne, ha levetné magát? Vajon a szülei hajlandóak lennének nekromantát fogadni, hogy a kicsi lányuk ne köpje arcul a tervüket a halálával? Vagy ha szerencsétlenül esne, és túlélné, meggyógyíttatnák a nyomorékot? Ilyen, és ehhez hasonló morbid gondolatokkal szórakoztatta magát.

Annyira belemerült saját sötét elméjébe, hogy eleinte meg se hallotta a pisszegést. Azt hitte, hogy képzelődik, de végül erőt vett rajta a kíváncsiság, és kutatni kezdte a forrását. Határozottan lentről jött, és amikor az erkélyen kissé jobban kihajolt, majdnem felsikkantott.

Katheaia épp egy kötélhez rögzített csáklyát dobott felfelé, ami pompásan beakadt a korlát réseibe. Nem kellett sok, hogy a tündér felhúzódzkodjon, és hamarosan kissé ziláltan meg állt Deniza előtt. A lány alig akart ráismerni. A barátnője még véletlenül sem a megszokott finom és nőies kelméket viselte, hanem férfi ruhákba bújt. Egy napszítta csizmát, kopott nadrágot és blúzt, illetve egy bő kabátot viselt.

- Üdv hercegnő, mondtam, hogy jövök! - vigyorgott rá.

- Egy pillanatig azt hittem, valamiféle haramia vagy - felelte döbbenten Deniza. Az öröm, csak azután töltötte el, hogy kissé megnyugodott.

- Nos, mondtak már rosszabbnak is. Figyelj hercegnő, gyorsnak kell lennünk, bármelyik pillanatban észre vehetik a kötelet.

A lány bólintott. - Mondd, mit tegyek?

- Először is legyen nálad legalább ezer aranyat érő ékszer és drágakő, a többit utána - hadarta a tündér.

Deniza furcsállta a kérést, de nem ellenkezett. Visszaszaladt a szobájába, és minden ékszerét egy kis szütyőbe tette, amilyen gyorsan csak tudta. Remélte, hogy elég lesz. Utána visszatért a nyugtalan tündérhez.

- Jó, nagyon jó - mormogta, amikor vetett egy pillantást a zsákmányra. - Akkor most jön a nehezebb rész.

- És pedig? - kérdezte idegesen Deniza.

- Akkora vihart kell bűvölnöm, hogy kitépi a fákat is gyökerestül.

Deniza lélegzet visszafojtva figyelte a barátnőjét. Katheaia vett egy mély lélegzetet, olyan mélyet, mintha az egész világot akarná beszippantani, majd lassan kifújta. Szinte szikrázott a levegő, és a tündér vöröslő írisze tengerkéken kezdett világítani.

Hirtelen feltámadt a szél, először egyszerűbben, majd egyre durvábban, végül heves orkánba csapott át. Deniza az égre lesett, és látta, ahogy természetellenesen gyorsan gyűlnek a felhők, némelyik még villámlott is. Sokkal komorabbnak, és fenyegetőbbnek tűnt ez a vihar, mint ami korábban lecsapott.

- Oké, most mehetünk - vigyorgott rá teljesen felvillanyozva Katheaia.

- Mégis hová? És hogyan? - ámélkodott Deniza.

- Tudsz kötelet mászni?

A hercegnő szégyenkezve megrázta a fejét. Katheaia sóhajtott, majd se szó se beszéd, felkapta a lányt és a vallára csapta. Onnan nagy nehezen a tündér hátára tornászta magát a hercegnő. - Javaslom, hogy maradj nyugton, miközben ereszkedem - tanácsolta.

Denizát meglepte, hogy a tündér ilyen erős, de valahol nagyon is tetszett neki. A laza ruha alatt tisztán érezte, ahogy Katheaia izmai dolgoztak. Ilyen közelségben akaratlanul is megcsapta a másik illata, amely sós volt, mintha a tengerről érkezett volna, és éles, mint a vihar előtti csend. Egy-egy széllökésnél csak még jobban kapaszkodott a sötét tündérbe, és bármennyire is kilengtek, Katheaia biztos kézzel tartotta magukat.

Nagyjából négy méter távolságra lehettek a talajtól, amikor az egyik palotaőrt észrevette őket. Az őr a kötelet szúrta ki először, és annak az irányát követve a szökésben lévőket. Denizának megnyikkanni sem maradt ideje, barátnője máris intézkedett. A szemei tengerkéken felvillantak, és egyik kezével elengedve a kötelet, a férfire mutatott. A kisülés hangját elvitte a szél, de a látvány örökre a hercegnő szemébe égett. Villámok csaptak ki Katheaia ujjai közül, és sokkolták az őrt. Amaz maga tehetetlenül rogyott össze, és rángatózott amíg leértek, utána nem mozdult többet.

- Megölted? - kérdezte Deniza elborzadva.

- Nem tudom, de nem számít, mennünk kell! - engedte le a hátáról a lányt. Utána kézen fogta, és a birtokról kifelé húzta. A falhoz érve Deniza már látta, hogy hol jutott be Katheaia. Újabb kötelekkel szöktek át a falon, majd tértek be Shyriyrbe. A tündér sietve egy köpenyt borított a hercegnőre, hogy a csuklyával fedje el az arcát, majd ismét húzni kezdte maga után. Gyors tempót diktált.

Itt-ott villámok csaptak le az égből, a szél majdnem őket is fellökte, és az esőcseppek apró tűszúrásnak hatottak.

Katheaia láthatóan tudta, merre akarnak menni, mert egy pillanatig sem habozott, hogy melyik utcát vegyék be. Denizának annyi tűnt fel, hogy a város határa felé tartanak. Nagyjából egy fél órába telt nekik eljutni odáig. A hercegnő biztosra vette, hogy most már legalább jó páran őt keresik a palotából. Vajon az őr túlélte?

Az istállónál újabb meglepetés fogadta Denizát, ugyanis két felnyergelt raptor várta őket a városkapunál. Az állatok rideg hüllő szemekkel vizslatták őket, a vihar ellenére meglehetősen nyugodtan. A pikkelyeiken csillogva peregtek le a beeső vízcseppek. Deniza tekintete egyből az éles fogaikra és karmaikra siklott.

- Azt ne mond, hogy még soha nem utaztál raptoron - pillantott hátra Katheaia, miközben ellenőrizte a nyergeket, és a szíjakat.

- A szüleim sose engedték. Csak tevén és lovon ültem eddig.

Katheaia arca kissé megnyúlt erre.

- Sebaj, akkor most fogsz. Más a mozgása, mintha négylábún ülnél, a struccra emlékeztet.

- Struccon se ültem még...

- Csak egy példa volt - legyintett türelmetlenül, majd bakot tartott a lánynak. Deniza nagy nehezen felküzdötte magát, és idegesen fészkelődött. A hátasa halkan morgott, rezgése még a nyergen át is érződött.

- Nem kell félni tőlük, megetettem őket, mielőtt érted jöttem. Ugyanúgy kell irányítani őket mint egy lovat, csak sokkal gyorsabbak. Ha ügyesek vagyunk, hamar eljutunk a nyugati kikötőbe.

- És onnan hova tovább?

- Onnan, hercegnő? - vigyorgott rá Katheaia, és egy villám megvilágította a csintalan képét. - Onnan, a határ a csillagos ég!

És ezzel a lendülettel belevágta a sarkát a saját raptorja oldalába. Az állat kivillantotta a hegyes fogait, majd futásnak eredt, csakugyan roppant gyors volt.

Deniza nem akart lemaradni, és utána lódult.

Majdnem kiesett a nyeregből, ahogy a saját jószága megindult. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a lovaknál és tevéknél megszokott. A raptor érzékeny állatnak tűnt, minden mozdulatára figyelt. Elég volt pusztán kissé jobban magához húznia a kantárszárat, a hüllő máris követte az irányát. A karmai élesen csattantak a nedves az utcaköveken, de szerencsére az eső hangja elnyomta a zajt.

Deniza már szinte meg se lepődött, amikor Shyriyrből kiérve nem érintette őket a vihar. Úgy tűnt Katheaia csak a város fölé bűvölte a tomboló katasztrófát.

Végigszáguldottak a végtelen pusztaságokon, az országúton. A csillagok és a Hold fénye világította meg az útjukat. A tündér végig kemény tempót diktált, de gyakran háta pillantott a válla felett, hogy Deniza még bírja-e.

A hercegnő emlékezett, amikor tanulmányai alatt nem egyszer átismételték, hogy Shyriyrből Alqamarba három nap teveháton, és két nap lóháton az út. Raptoron, úgy hogy teljesen kihasználták a kipihent, jóllakott állatokat, kicsivel kevesebb, mint egy napba telt az út. Igaz, közben kétszer megálltak enni, és elvégezni az egyéb szükségleteiket. Mire a kikötőbe értek Deniza alig érezte a hátsóját, sajogtak a combjai és a karjai, és valóságos csodának tartotta, hogy egyáltalán képes még mozogni. A talpa keményen csattant a földön, és örült neki, hogy a térde nem csuklott össze azonnal. A raptorokat ott hagyták az egyik taverna istállójában, majd Katheaia letámogatta Denizát a kikötőbe. A lány végig a köpenyébe burkolózott, igyekezett rejtegetni az arcát.

Alqamar merőben különbözött Shyriyrtől. Míg a főváros utcái tiszták és rendezettek voltak többnyire, addig itt nem annyira ügyeltek ezekre. Deniza emlékezett a tanulmányaiból, hogy több járvány is a kikötőkből indult, és csak a távolságok, és a szinte egész országra kiterjedő sivatag akadályozta meg, a kórok elterjedését. Az ott lakók, és az utcák szagán kívül Deniza megérezte a sós tengeri levegőét is. Kimerültsége ellenére a szíve nagyot dobbant, amikor végre ismét a hőn áhított ismerős illat köszöntötte.

Leértek a dokkokhoz, ahol már több hajónál is készülődtek az indulásra.

- És most mi lesz? A szüleim biztos kerestetni fognak - aggodalmaskodott Deniza.

- Sose félj, amíg engem látsz. Hová szeretnél utazni? - kérdezte Katheaia.

- Hogy hová...? - kerekedett el a hercegnő szeme. Annyira megszokta már, hogy az élete minden mozzanatát nélküle tervezték meg, hogy egészen meglepődött a kérdésen.

A tündér türelmesen várt a válaszra.

Végül Deniza kimondta azt, ami először az eszébe jutott.

***

Sok év telt el, mire újra találkoztak. Addigra Deniza kijárta az Alnasihát, és elismert vízmágus lett. Álnéven iratkozott be, és volt olyan szerencséje, hogy nem firtatták a származását. A megmaradt ékszerei bőven fedezték a tanulmányait. A többit Katheaia kérte el, a szöktetésért és az útért cserébe.

Élete legjobb öt évét töltötte Lafovében, Luxhey talán legegyedibb városában.

Lafove Palamais és Al'iimara között helyezkedett el, a Türkiz tengeren. A pár százezer fős város különlegessége, hogy egy hatalmas, bűbájjal átszőtt oszlopra épült. Ellenállt a hullámoknak, viharoknak, ostromoknak. Lafovét soha senki nem tudta bevenni, mivel bűbájosok és egy ősi sárkány védelmezte. A világ legjobb mágusai, boszorkányai és varázslói székeltek itt. A várost szívesen magáénak tudta volna megannyi más ország is, ellenben Lafove nem adta magát. Egy idő után a szomszédai belefáradtak a folyamatos kudarcokba, és nem erőlködtek tovább, helyette egymással torzsalkodtak inkább.

Deniza el sem tudott volna képzelni magának jobb helyet. Mindenhol érezte  a sós víz illatát, állandóan víz vette körül, és végre, szabadon használhatta az erejét. A szülei bizonyosan sopánkodtak, vagy kitagadták volna, ha rájöttek volna egyetlen lányuk viseltes dolgaira.

A megszöktetett hercegnő belélphetett az Alnasiha céhbe is a tanulmányai lezártával. Luxhey szinte bármely országába mehetett tevékenykedni, rajta állt, hogy mihez akart kezdeni a továbbiakban.

Így esett, hogy egy bizonyos sötét tündérrel ismét összehozta a sors. Épp egy fuvart keresett, hogy felfedezhesse Subakvét, a víz alatti birodalmat, amikor megpillantotta Katheaiát. A tündér haragosan osztogatta a parancsokat a nálánál kétszer nagyobb matrózoknak, azok pedig fülüket-farkukat behúzva engedelmeskedtek neki.

A tekintetük találkozott, és a viharmágus szélesen elmosolyodott. Megittak együtt egy kupa sört, azután beszélgettek, mint régen, Shyriyrben. Az elmúlt öt év, mintha csak elröppent volna, úgy folytatták a csevejt, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. Deniza lelkesen mesélt az Alnasihában töltött idejéről, kalandjairól, Katheaia pedig tengeri történetekkel szórakoztatta őt.

Deniza egy türkiz-zafír ötvözékkel ajándékozta meg a barátnőjét. A méretes drágakövet egy handzsárba foglaltatta, az egyik vizsga munkája volt. Remélte, hogy újra találkoznak, és akkor hálája jeléül oda adhatja neki. A tündér arcára őszinte meghatódottság ült ki, és kijelentette hogy nagy becsben fogja tartani a kardot.

Katheaiának végül lassan indulnia kellett, a vízmágus meg vele akart tartani. Így került Al'iimara utolsó hercegnője, a rettegett kalóz, Vihar kapitány tengerészei közé.

***

Ám nem maradt nyugtok. Hogy is lehetett volna, mikor állandóan hajókat fosztottak ki? Deniza és Katheaia megállíthatatlanok voltak együtt. A tenger, a szél meghajolt az akaratuk előtt, és az ellenségeiknek esélyük sem volt. Minden kikötőben félték a Szirén Halálát, de még inkább a kapitányát, Vihart. Katheaia a fedélzeten sosem használta a saját nevét, csak azt amit ráaggattak, és ő büszkén viselte. Illett is hozzá. Vadul és megszelídithetlenül szelte a hullámokat, tengerre született, nem szárazföldre. A vizen, Deniza a tündér egy teljesen új arcát ismerhette meg. Ha eleinte meg is riasztotta az ellenséggel szemben tanúsított kegyetlensége, idővel rájött, hogy másképp nem lehet ezt az életvitelt folytatni.

- Hogy kerültél Faerisből ide? - kérdezte végül egyik este a kabinban Deniza, miközben lefekvéshez készülődtek.

- Ez nem egy vidám mese - dőlt le mellé lustán. Hasonlóan lelkes mozdulatokkal próbálta kihámozni magát a csizmájából.

- Kérlek - nézett rá szép szemekkel Deniza, mielőtt segített volna vetkőzni.

Vihar eleinte nem akart kötélnek állni, de a vízmágus addig nyaggatta, míg végül egy nagy sóhaj kíséretében belekezdett. Elmondott mindent, a szüleit, az Alnasihát, a palamais-i népírtást, Libertadot, mindent. Még azt is, amikor először hajózott ki a kapitányával, és majdani szerelmével, egy féltündérrel. Elregélte azt is, hogy őt hogyan adta át a hullámoknak, amikor elvették tőle, és tovább fűzte azzal, hogy ragadta meg a kormányt. Mesélt a portyáiról, hogyan tett szert egyre nagyobb hírnévre, hogyan és miért növekedett a vérdíj a fején. Hogyan csapták ki az Alnasiha céhéből. Arra is kitért, hogy akarta Al'iimara hercegnőjét elrabolni, hogy váltságdíjat kérjen érte, de aztán meggondolta magát, mert a lányban saját maga fordított tükörképét látta meg.

- És mennyit kértél volna értem?

- Ezer aranyat - rúgta le nagy nehezen a csizmáit végül.

Deniza elnevette magát - Hát persze, gondolhattam volna.

Ledőlt a közös ágyukba. - Tudod, örülök, hogy végül nem váltottál váltságdíjra.

Katheaia szintén leheveredett. - Én is - vigyorgott rá, majd megcsókolta, mint már annyiszor korábban. 

***

Arról nem szólnak a legendák, hogy Al'iimara utolsó hercegnője boldog volt Vihar mellett. A krónikások azt sem jegyezték le, hogy a hercegnő élvezte a vadságot és szabadságot, ami megadatott neki. Amiről viszont sokat beszéltek a dokkok tavernáiban, hogy a Szirén Halála maga az istenek csapása volt, több éven keresztül. Hacsak meglátták a távolban a lobogóját, már inkább előre megadták magukat, sokszor hiába, mert így is a végzetüket lelték. Ha hirtelen furcsává vált a tenger, vagy az időjárás, egyből imádkozni kezdtek, hogy csak ne a Szirén Halála legyen az. Deniza vízmágiájának, és Vihar időjárás irányításának hála nem akadt az övéknél gyorsabb hajó Luxheyben. Szinte bárhol ott tudtak teremni, ahol csak akartak, és a tengeren nem akadt riválisuk. Ugyan ki tudott volna ellenállni, a hullámoknak és villámoknak?

Talán csak Subakve tengeri népei voltak az egyetlenek, akik bármikor elintézhették volna őket. Ám ők örömmel fogadták a kalózt és kompániáját, egyedül nekik biztosítottak szabad hajózást a tengereken és óceánokon, noha nem ingyen. A sellők ugyanis imádták a szárazföldi csecsebecséket, és Vihar alkut kötött velük. Minden zsákmányának egy részét a vízalattiaknak ajánlotta, ők pedig örömmel kaptak az ajánlaton.

Jó pár esztendeje tartották félelemben a Türkiz-tengert és a partjait, amikor Al'iimara flottája utolérte őket. Az ország lobogója mellett ott díszelgett a Hamu Rendjéé is, ami nem sok jót ígért. Pletykák keringtek egy új fejlesztésről, ami el tudja venni a bűbájosok erejét egy időre. A hírek igaznak bizonyultak.

A Szirén Halálának kapitánya és első tiszte eléggé meg tudta tépázni a flottát, mielőtt súlyos csapást szenvedtek. Viharnak nem maradt ideje bevetni a villámait, és Denizának egy hullámmal elmosni az ellenséget, aki számított volna. Rúnákból szőtt hálókat lőttek ki rájuk, melyek elszívták az erejüket. A hálók beakadtak az árbócokba és kötelekbe, de olyan erős varázslattal itatták át őket, hogy így is kifejtették a hatásukat. A mágusok megdöbbenve vették észre, hogy az erejük cserben hagyta őket. Ami korábban egy intésükbe került, most semmilyen következményt nem vont maga után.

A hajók megcsáklyázták egymást, kardok villantak, nyilak repültek. Annyi előnyük volt, hogy a Szirén Halálának fedélzetén hétpróbás gazfickókból állt a legénység, és számtalan csatát megéltek már. Derékul helytálltak, viszont a flotta tagjai meg harcra képzett tengerészek voltak, a Hamu Rendjének katonáival együtt. A rúnahálók minden bűbájt blokkoltak, így csak a fizikai erejére számíthatott mindenki.

Vihar így is veszélyes volt. A handzsárjával ott ontott vért, ahol csak tudott, ruganyosan, fürgén mozgott, a tündérekre jellemző technikákat alkalmazott. A kék ékkővel ötvözött fegyverét hamar vörösre festette az ellenség vére.

Ám Deniza sosem volt harcos. Ugyan jó pár trükköt ellesett, és okítgatták is, az ő igazi ereje mindig is a vízmágia volt. A hullámok engedelmeskedtek neki, a vízsugarakból halálos pengéket tudott magának formálni. De egy fémdarabbal a kezében inkább csak egy ijedt nő volt, aki hadonászott.

Az ádáz csata nem tartott sokáig. A mágiájuk nélkül nem voltak olyan erősek, és a Hamu Rendjének szabályos sorai legyűrték őket, a súlyos veszteségek ellenére is. Aki nem adta meg magát, ott helyben lefejezték, és a tetemét a tengerbe dobták.

Már csak durván tíz fő maradt a Szirén Halálából, Viharral és Denizával együtt. A rúnás kötelekkel gúzsba kötötték őket, a kezeiket semmiképp sem tudták használni. A kalózkapitányt élve akarták, hogy példát statuáljanak vele, nagy közönség előtt.

- Térdelj le előttünk, undorító mágus! Hiába próbálnak az istenek általad káoszt szítani a világban, a Hamu Rendje megtisztítja Luxheyt a hozzád hasonlóaktól! - kiabálta a tiszt.

Vihar csak állt egyenes háttal, lefegyverezve. Megannyi sebből vérzett, ősz hajáról véres cseppek csillogtak.

- Soha - jelentette ki megvetően.

- Akkor annyiszor húzunk át a hajó alatt, amíg cafatokban nem lóg rólad a bőr, vagy a cápák meg nem zabálják a húsod! - ordított az arcába a tiszt. A tündér cserébe orrba fejelte.

Vihart gyomorszájon ütötték, majd kirúgták a térdeit, a fejét lefelé nyomták. A tündér az utolsó vérig küzdött, de esélyek nélkül. A közjáték után a hajó oldala felé cibálták, és ekkor Deniza felsikoltott. Erejétől megfosztva, ha akart volna se segíthetett volna neki.

- Kérem ne! - könyörgött remegő hangon. Minden fej felé fordult, Viharé dühösen.

- Megadjuk magunkat - fűzte tovább a hercegnő, és reszketeg lábakkal térdre ereszkedett. A tündér haragosan felüvöltött, de senki nem törődött vele.

A Hamu Rendje undorodó arccal  bámult rá.

- Kapitány, ismerősnek tűnik ez a nő... - dörmögte az elsőtiszt az ítélethozónak.

- Csakugyan, mondasz valamit - lépett közelebb, és állon ragadta Denizát. Ide-oda forgatta a lány fejét a fényben, hogy jobban lássa, majd úgy engedte el, mintha lepráshoz nyúlt volna.

- Ez nem lehet... - suttogta rémülten.

- Kapitány... - kezdte a tiszt ugyanolyan nyugtalanul.

- Megölni, most - jelentette ki a férfi.

- NEM! - üvöltött fel Vihar, a rúnás köteleit feszegetve.

Az al'iimarai legénység összenézett, majd mielőtt még bármit tehettek volna, az elsőtiszt lefejezte Denizát. Egyetlen gyors vágással elválaszották a fejét a nyakától. Vihar magánkívül volt, és a halott kedvese felé akart rohanni. De azok a kötelek nem engedtek.

Ekkor megrázkódott a hajó. Valami alulról többször neki ütközött, erővel. Recsegtek, ropogtak a deszkák, a flotta legénysége pedig értetlenül állt a helyzet előtt. Az egyik tengerész a tatból rohant fel, holtra váltan.

- A tengeri mumtazok! Megtámadtak minket! - kiabálta.

A flotta tudta, hogy elveszett. Subakve sellőivel szemben semmilyen hajó nem állhatott ellent. Nem ismertek rá módszer, hogy a víz alatti népséget visszaverjék. Persze, megpróbálhatták volna lelőni őket, szigonnyal, nyílpuskával, amivel csak lehetett, de értelmetlen volt. A víz az ő terepük volt, könnyedén félre úsztak a lövedékek ellen, és akit egyszer a víz alá rántották, nem menekülhetett. Ennek tudatában, a Hamu Rendje mégis a végsőkig kitartott.

Vihar kihasználta a pillantnyi káoszt, és Deniza holttestéhez sietett. Ha értett volna a nekromanciához, és a köteleket nem tartották volna fogva, talán tehetett volna valamit. De így csak üvölteni tudott, mint egy sebzett vadállat. A számára legkedvesebb arc utolsó pillanata szenvedésről árulkodott. Mit érdekelte őt a süllyedő hajó, hogy durván megragadják, és a fedélzetről lerángatják? Az egyetlen ami számított, hogy Denizát megölték. Valamelyik rend tag.

Szinte fel se tűnt neki, mikor ért a sós vízbe. A köteleit nem szedték le róla, de így esélytelenné vált a túléles. Ám ekkor egy sellő elé libbent, és egy gyöngyöt helyezett a szájába. A tüdeje megtelt levegővel, és hiába szívta be a vizet az orrlyukain keresztül, nem fulladt tőle. A kötelet egy pengével kezdték el nyiszálnyi, hamarosan Vihar szabaddá vált. A tündért nem érdekelte, hogy víz alatt van, egyből a villámait akarta hívni. Két sellő ott termett mellette, és lefogták a kezeit, megrázták a fejüket. A kalóz tiltakozott, és cselekedni akart, de a subakveiek nem hagyták.

Pár pillanattal később a hajó félbetört törzse süllyedt el előttük. Kétségbe esett matrózók próbáltak a felszín felé úszni, de a sellők az idomított cápáikkal nem kegyelmeztek nekik. Percek alatt szét téptek mindenkit, aki nem a Szirén Halálához tartozott. A kristálytiszta vizet vörössel szennyezte a sok erőszak és halál.

Subakve katonái süllyesztették el az al'iimarai flotta legdícsőbb hajóit. A sellők mentették meg Vihart, és vitték magukkal felgyógyulni. És bár a kapitány örökre az adósuk maradt, egy része azt kívánta, bár ott pusztult volna aznap. A hercegnőjét sosem kapta vissza, a holttesték elnyelték a hullámok, sosem találták meg.

A világ pedig nem is sejtette, miféle sötét úton indította el Vihart a hercegnő elvesztése.