Zekayen, Lunet – 5276 luneth 13. napja

Ismét a misztikus világában járunk, közel fél évvel az elfuserált rituálé után. Zekayen birodalmában Luneth egy hatalmas félsziget, aminek szinte minden milliméterét fák ezrei borítják. Északon végig hatalmas hegyláncolat húzódik, tele barlangokkal és barlangrendszerekkel. Az egyik ilyen barlang bejárata úgy tátong a hegy oldalában, mintha valami ősi szörnyeteg kitátott szája lenne, amely már rég elfelejtette, milyen érzés jóllakni.

A kinti világ frissessége még épphogy eléri a küszöböt, de beljebb már semmi sem mozdul. A sötétség olyan sűrűn ül a falakon, mintha maga is anyagot öltött volna. Odabent a levegő fémes szagú, nehéz és nyirkos, mintha a barlang minden lélegzetvétellel egyre mélyebbre húzná magába azt, aki belép. A falakról lassan csorog le valami sötét, ragacsos nedv, amely halk koppanásokkal ér földet.

Mélyen, a sötétség gyomrában, az egyik járatnak egy eldugott zugában halvány zöld fény vibrál. Először csak egy alig észrevehető pulzálás, mint egy távoli szívverés, aztán erősödni kezd. A levegő maró szagot áraszt, mintha égett fém és rothadó algák keveredtek volna össze. A fény forrása egy medence — vagy inkább egy természetellenes tó, amelynek felszíne neon-zölden izzik. A benne nyugvó folyadék bugyborékol, mintha valami alulról feszítené, valami, ami nem akar ott maradni.

A partján kifehéredett, kimart csontok hevernek. A földön fegyverarzenálok tömege hever; ez elég erősen jellemzi, hogy a földi világtól eltérően ebben a világban a technológia nem játszott nagy szerepet. Vannak ott kardok, botok, íjak, páncélok és még sok más fegyver, ami inkább utal a középkorra, mintsem egy fejlett civilizációra. A medencés helyiség másik, távolabbi pontjából egy mély, tompa morajlás hallatszik, amelytől az ember gyomra is összerándul. Feltehetően van némi köze a mészárlásra utaló csonttemetőhöz.

Eközben a maró folyadék mélyén egy apró levegőbuborék jelenik meg. Olyan kicsi, hogy akár egy hal is fújhatta volna — ha lenne olyan ostoba lény, ami ebbe a medencébe merészkedik. A buborék azonban nem pattan szét, hanem növekedni kezd. Először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben tágul, míg végül egy háromméteres, tökéletes gömbbé válik. A felszíne alatt zöld fény cikázik, mintha villámok próbálnák szétfeszíteni a határait. A medence falai remegnek a vibrálástól, a sav pedig dühösen bugyborékol a gömb körül, mintha tiltakozna a jelenléte ellen.

A gömb belsejében egy alak kezd kirajzolódni. Először csak egy torz árnyék, aztán egy test, aztán… valami, ami majdnem ember. A feje aránytalanul nagy, a teste pedig… nos, jóindulattal is csak annyit lehet mondani, hogy széltében sokkal komolyabban vette az életet, mint hosszában.

A villámok egyre sűrűbben cikáznak körülötte, mintha a valóság próbálná eldönteni, hogy ezt a lényt tényleg ide akarja-e engedni. A sav felszíne fel-felcsapódik, de a gömb érintetlen, mintha valami láthatatlan erő tartaná egyben. Aztán a fény hirtelen összeomlik, a gömb felszakad, és az alak — a torz, izmos, széltében túlkompenzált alak – hirtelen a sav mélyén találja magát. A sav nem égeti — mintha engedné, hogy felemelkedjen. Nem is tétovázik, látszik rajta az ijedség...

– Hol... vagyok???... – próbál feleszmélni. – Mi ez a... ragacsos valami???... Bölcsebb lenne lelépni innen... Megpróbálok kiúszni... Hmmm... Nem is olyan nehéz... Érdekes, hogy nem fulladok, pedig nem kapok levegőt... Jobb lesz sietnem!...

A zöld fény lassan elhalványul, és a barlang újra sötétbe borul... és abban a pillanatban a folyadékból kitörve előugrik egy törpe – a szerelem ruhájában. Mondhatni, nincs mit szégyelnie. A teste hiába aránytalan, a kidolgozott izomzata mindent ellensúlyoz: mellizmai tekintélyt parancsoló feszességgel húzódnak egészen a válla hajlatáig, a hasa pedig olyan kockás, hogy rajzolni se lehetne különbet. Egyszóval, a törpe igencsak kívánatos és irigylésre méltó testtel lett megáldva.

Ott áll. Zihálva. Reszketve, de sértetlenül. Fekete szakálla nedvesen tapad az arcához, tengerkék szemei tágra nyílnak, mintha még mindig próbálná felfogni, mi történik vele.

A férfi — törpe — lassan körbenéz.

– …Mi a…? – nyögi ki rekedten. – Ez… ez most komoly? Hol a francban vagyok? - kérdezi, ön ön magától.

A hangja mélyebb, mint amit megszokott. Sokkal mélyebb. A saját mellkasában visszhangzik, mintha egy hordóba beszélne.

– Mi a…? – ismétli, majd a torkához kap. – Miért… ilyen mély a hangom? Miért… ilyen rövid a kezem? Miért… ilyen… izmos a karom?!

Megemeli a karját. A karja meg őt emeli meg. Kapkodva tapogatja és simogatja magát, mint akin egyszerre ül ki a döbbenet és a mámorító érzés a látványtól. Olyan erőt tapasztal magában, sziklákat tudna megmozdítani. 

– Jézusom… – suttogja. – Ez… ez nem az én testem. 

A barlang mélyéről halk morajlás érkezik, mintha valaki válaszolni akarna — vagy figyelmeztetni. Lassan hátrálni kezd, de a lába megcsúszik egy nedves kövön, és egy halk placcs kíséretében fenékre esik.

– Na jó, szokni kell még ezt a testet. – morogta. – Szóval… törpe vagyok. Remek. Tényleg remek. Ennél már csak az lenne jobb, ha valami szörny is rám ugrana… 

Újabb halk, mély, torz morgás válaszol a távolból. Megdermed, majd talpra ugrik.

– …Oké. Ezt visszaszívom. – mondja sietve. – Kéne valami fegyver! – egyértelművé téve hogy jobb lenne felkészülni egy esetleges támadásra. Jobbra-balra forgatja a fejét, na már nem azért mert fegyvert keres, hisz azt lát minden felé, inkább az döbbenti meg hogy milyen jól lát a sötétben.

– Ez nem semmi... infra szemek... már az izmokkal is meg tudok barátkozni, de ez mindent vissz... ha... ha... ha... Mi lettem valami superman vagy mi a fene... – mondogatja magának, talán már a hangjába is szerelmes lett, nem mondhatni hogy nagyon hiányozna neki a régi énje. 

Feltápászkodik és keresgélni kezd a sok páncél és fegyver között. Talál is számára megfelelő méretben egy ezüstös fényben tündöklő páncél felszerelést. Gyorsan kapkodja magára az öltözéket, mint aki már ezerszer csinálta volna, felkap egy díszesebb harci kalapácsot, amit meglenget párszor, majd tudatosul benne, hogy fogalma sincs honnan, de elég jól bánik vele.

– Hmmm, valami még hiányzik – mondja és tovább keresgél. Hamrosan rátalál egy elég masszív, fából és vasból tákolt kerek pajzsra. Kézbe veszi és megmozgatja előre-hátra, megforgatja mindkét irányba, és előre üt vele párszor, majd büszkén megáll.

– Na mostmár jöhet felőlem egy medve is, az is kapna rendesen – mosolyogja el magát. Ebben a pillanatban a háta mögött valami sistergő zaj, zavarja meg. Egy pillanat alatt hátra fordul és már harci állásba is vágja magát, mint aki úgy döntött bárki is legyen mögötte, ő most biza kipróbálja ujdonsült erejét. De csak a medencével teli sav bugyborékol hevesen. A törpe érthetetlenűl áll a történés elött, nem nagyon tudja mire vélni a dolgot. Így hát egyhelyben állt és várja, mi fog kisűlni, ebből. Nem is kell sokat várnia és hamarosan egy újabb lény érkezik a savból előtörni.

– Hát ez a szerzet meg mi csuda?... mert hogy nem ember, és nem is törpe az már egyszer biztos. Sokkal inkább mondanám egy túlméretezett békának, mintsem bármi másnak. Feje béka, lába béka, keze béka, ez egy béka...! – bámult a törpe meredten az új jövevényre. 

A békalényről csak úgy patakokban folyt lefelé a sav, láthatóan az ő testét se kezdte ki a maró anyag, Viszont saját maga látványa annál inkább, össze vissza tapogatta magát, és láthatóan, nem volt vele elégedett, igazából nem nagyon zavartatta magát, vagy talán észre se vette a néző közönséggét. 

– Te meg ki a franc vagy?... Akarom mondani mi a franc?... – kérdezte érdeklődve a törpe.

A fura szerzett mégcsak most eszmélt rá hogy valaki ott van elötte, megijedt és gyorsan amennyit csak a vékony kezével lehetséges volt, eltakart a testéből.

– Hozzám beszélsz? – kérdezte, mintha más is lett volna ott rajtuk kívűl.

– Hát? Szerintem, más nincs itt rajtunk kívűl, szóval ja, neked szántam a kérdést! – mondta meglepően nagy komolysággal.

– Jólvan, na! Azért, mielött így nekem esel, megengedhetnéd hogy kicsit felöltözzhessem jobban az alkalomhoz illően. – nézett maga elé, jelezve hogy igényt tartana pár göncre a földről. 

– Persze, persze keress csak nyugodtan magadra valót. – mondta beleegyezően, hisz bár rajta, volt ruha, de a beszélgetés így is kellemetlen volt.

Miután a béka talált magának pár lazább szerkót. Az izlése már most elüttött a tetőtől talpig páncélban vigyázban állótól. Ő inkább előnyösöbbnek tartotta a bör ruhák által biztosított kecses és gyors mozgást, fegyvernek is inkább ijat és egy élesebb tőrt választott. Miután már szalonképesebb lett. Egy gyorsabb mozdulattal levágta magát a földre, és nekikezdett.

– Szóval te vagy a barlang őre? – kérdezte békásan.

– Dehogy vagyok, én KOBA...YA.. SO.. hmmm... Nar... vi... Narvi a nevem, bár erre nem mernék mérget venni, nem emlékszem teljesen tisztán, viszont arra igen hogy Japánból származok, és ez nem az én testem. Sőt azt se tudom hogyan kerültem ide. Főként hogy abban se vagyok biztos hogy hol van az az ide – mondta töprengve a törpe.

– Japánból???... – kérdezte csodálkozva. – Én Angliából származok és Shako a nevem. A francokat! Biztos nem ez a nevem! Mi a fene???... Hát úgy tűník én sem emlékszem a nevemre... De amúgy tetszik a Shako, szóval akkor Shako vagyok... – mondta meggyőzve saját magát.

– Hmmm ez elég érdekes, két távoli ország és egyikünk se emlékszik a nevére. Te hogy kerültél ide arra emlékszel? - kérdezte kiváncsian.

– Fogalmam sincs az utolsó emlékem hogy indultam dolgozni és...ő...izé... – elétárul a kép, ahogy a fura banda belékötött.

– Hát azért mégse adhatom elő hogy ilyen nyurga vagyok, mit gondolna rólam. Legjobb lesz kihagyni pár apróságot a történetből. – gondolta végig Shako.

– Szóval köd volt, nem sokat láttam de valami zöld nyálka magába szippantott és... hát ennyi... Nem emlékszem másra. – nyögte ki végül.

– Érdekes ez is... – kezdett bele a törpe, de hírtelen elakadt a szava, és hátra fordul. Az előzőkben hallott mély morajló zaj, most mintha hangosabb és közelebbről szólna. Egymásra néznek.

– Mennünk kell! – vágta rá végül, Narvi és visszafordul Shako felé, akinek hűlt helye van.

– Mi a ménykű? Ez már el is iszkolt? – futott végig az agyában. Körbepásztázta a barlangot, hátha megleli a kis szökevényt. – áhá... Hát ott van. Hát ez meg mit művel??? – nézett el a medence szemközti barlangfalára.

A béka legény a falon kapaszkodik valami fényes dologba, és láthatóan a kezével ütésekkel próbálja leválasztani a falról. Narvi megindul felé, mire odaér, Shakonak egy darabkát sikerül a magáénak tudni és gyorsan el is teszi.

– Mit találtál? – kérdezi Narvi, mondhatni inkább intően, mintsem érdeklődve. – Nem gondolod, hogy ideje lenne tovább állnunk? Vagy netán szeretnél megismerkedni a hang gazdájával? – vonta kérdőre.

– Nyugi - nyugi! Nem kell úgy aggodni, mehetünk is, márha én egyáltalán szeretnék veled tartani ugyebár! – mondta szemtelenűl.

– Nem szeretnék az utatba lenni, akkor minden jót, vigyázz magadra! – és a törpe neki is indul egy járat irányában amit az elöbb szurt ki mikor Shakot kereste.

– Na nézzünk oda, nem kell rögtön durcáskodni, veled megyek hogy ne essen bajod! – vágta rá Shako.

– Persze, persze pont egy béka védelmére vágytam egész életemben. Lesz még bajom ezzel a figurával, de legalább nem rossz szándékú – elmélkedett, miközben szép lassan elhagyták a medencés helyiséget.

A sötét barlangi folyosón haladva pár méter után máris ketté ágazik. A nagyjából két-három embernyi széles járat ball oldalán nyilik egy kissebb járat.

– Szerintem nézzünk be ide – mondja a falon mászkáló Shako. És már be is kukant a járatba.

– Persze, persze... Nyilvánvalóan nem a főútvonal visz ki minket, hanem egy mellékjáratban kell keresni a kiutat. – vágja rá, enyhe szarkazmussal.

– Nyilván...valóan – gúnyolódva, grimaszolva felesel vissza, és már el is tünik a járatban. A törpe meg utána.

A ball oldali járat nemcsak szűkös, de még össze-vissza kanyarodik is. Nagyjából pár percel késöbb, kijutnak a mellékágról és ismét egy széllesebb járatban találják magukat. Shako kikukucskál érdeklödve. Ball irányba a folyosó hosszasan elvész a semmibe, de jobbra egy zsákutca van elöttük tele díszes ládákkal és fénylő kincsekkel. Sejtelmes köd kering a zsákmány körül.

– Aki kapja, marja! – kiabálja a levegőbe és már rohan is a kincs felé, a mi kétéltünk.

– Várj, te ostoba...!!! – kiabálja utána a törpe, hasztalanul.

Alig hogy kimondja, a köd forgószélszerű mozgásba kezd és sűvítő hangot gerjeszt a sarokba. A következő pillanatban a mini tornádó lassúlni kezd és egy különös alak kezd kirajzolódni a belsejében. Az egész test egy entitás képében jelenik meg, Fehér fényben fénylik egész valójában. Hosszú haja még sármosabbá teszi férfias vonzó arcát. Testét vadász ruha borítja, ami szintén fehérségben pompázik, már-már vakító a látvány. A jövevények felé fordítja a tekintetét, majd így szól:

– Varthem arundiel orithan, zhaleth thorndrae. 

Értetlen tekintetek köszönnek rá vissza. Megdermedve várják vajon most mi fog történni.

~ Ezek a szerencsétlenek meg mit bámulnak így rám?... Ja tudom már... hehe... ~

– Ahem… milyen szorakozott vagyok, hehe…. nem értitek amit mondok… hehe… Akarom mondani… Üdvözöllek titeket, utazók. Megérkeztetek Zekayen világába, ahol régi titkok és veszélyek várnak rátok! - váltja át zavartságát, egy valamivel komolyabb hangvételre.

A két jövevény döbbenten állnak a számukra elképzelhetetlen jelneség elött. Shako egy pár lépést még hátrébb is lép, csak puszta udvariasságból Narvi mögé helyezkedik, jelezve hogy átadja a törpének a kezdeményezés jogát.

– Szóval te vagy az aki megmondja nekünk a tutit? – kérdezi Narvi továbbra is az őt megillető komolysággal.

– Akár mi is legyen az a tuti, de így van ahogy mondod, én válaszolok nektek mindenre amit csak tudni szeretnétek. Persze amennyiben tudom rá a választ... hehe... – röhög fel ismét fura nevetésén a szellem.

– Az illem úgy diktálja hogy elösször is bemutatkozzam. Narvi vagyok és ő itt Shako. Benned kit tisztelhetünk? – láthatóan Kobajasi Sora nem az az ijedős fajta, és meglepni sem könnyű, így adja magát a nemes egyszerűségével.

– Ja ja persze az illem... Az én nevem Luthena az árnyék, ami jön ha eljő a szükség. – mondja, közben kihúzva magát büszkén.

– Hát szükség az van, nekem például a mögötted lévő cuccokra lenne igényem – vág mostmár közbe megjátszott bátorságával a kétéltű.

– Van ennél most fontasabb is... például mi lenne ha inkább megkérdeznénk hol vagyunk egyáltalán – teremti le Narvi.

– Elmondtam Zekayen csodálatos... hehe... világában vagytok...

– Értem és az hol van? Mármint melyik országban? ... és amúgy is hogy kerültünk ide?... Ez a te műved? – hadarja a kérdéseit megállíthatatlanúl Sora.

– Oké, oké elmagyarázom – Próbálja nyugtatni a felzaklatott jövevényeket.

Elmeséli nekik, hogy ez a világ már bizony nem a föld, és mégcsak nem is az ő bolygórendszerűk. Azt nem tudja pontosan minek az eredménye, hogy ők most itt vannak, de megpróbálja felkészíteni őket, hogy jobban teszik ha felkötik a gatyájukat, mert ez a hely nem az a gyalogtúra jellegű kirándulás, itt sok jóra nem számíthatnak, és hogy mivel az otthoni testük teljesen alkalmatlan lenne az itteni életbenmaradásra, ezért az istenek megajándékozták őket egy sokkal erősebb és ellenállóbb testel, de hogy mire képesek arra nekik kell rájönniük. Egyszóval nem lesz egyszerű számukra. Jobban teszik, ha összetartanak akkor lesz a legjobb esélyük a túlélésre.

A két kalandor próbálja felfogni épp ésszel amit Luthena mond nekik, de úgy gondolják ez valami tréfa lehet. A kincset nem adja nekik, de azért mégis ad nekik valamit, a ládából. Mindkettőnek egy-egy gyűrűt, ajándékba, és mikor már készülne távozni...

– Várj, és hogy jutunk haza? – teszi fel a kérdést bizakodva Narvi.

– Hmmm, jó kérdés, azt hittem meg se kérdezitek. A válasz pedig, sehogy... hehe.

– Mi az hogy sehogy, nekem egy csomó dolgom van otthom, megigértem hogy megcsinálom Tanaka úrnak a generátort, meg a húgomhoz is át kell még mennem. Rám ott van szükség. – mondja mérgessen.

– Igen, igen én is haza szeretnék jutni... – teszi hozzá Shako, bár ő egyáltalán nem gondolja komolyan, hiszen igazából sokkal jobban érzi magát itt, bármi is várjon rá.

– Hát jó... Mit tennétek azért, hogy hazajussatok?... – hangja sokkal komolyabb, mint elötte.

– Mindent, ami szükséges – mondja rá határozott elszántsággal Narvi.

– Segítsetek nekem, és én is segítek. Nyissátok ki a Vágyak barlangját és hazajutatlak titeket.

– Rendben segítek – vágja rá szinte azonnal Narvi, minek hatására teste aranylóan felizzik egy pillanatra. Ledöbbenve, néz körbe, hogy vajon ezt a többiek is látták, de mivel rajtuk nem ült ki a meglepődött tekintet. Így jobbnak látja, nem felhozni ezt a kínos témát.

– Köszönöm, ebben a barlangban találjátok a bejáratot, de nem lesz könnyű dolgotok, és többet sajnos nem segíthetek, de kívánom járjatok sikerrel. Na jó utat... Pukkk... – amint kimondta el is tünt.

Egymásra néz Zekayen két potyautasa és megegyeznek, hogy megfogadják a szellem tanácsát. Semmi esetre sem hadják magára a másikat, vigyázzni fognak egymásra. Elindulnak a járat másik irányába végig a folyosón, vagy negyed órán át mennek, mikor is, úgy tünik ismét egy zsákutcába érnek. Közeledve a járat végére a fal ball oldalán egy rácsos kapu tárul eléjük. Narvi ovatosan bekukucskál. Bent ballra csontvázokat lát a földön, jobbra pedig mintha lenne valami fa ajtó szerű. Kiváncsiskodását Shako zavarja meg, miközben a rácsos ajtóba kapaszkodva kezdi egész testével rángatni azt, hatalmas zajt csapva. Narvi elég nagy szigorral tekint a békára.

– Most meg mi a baj?... Zárva van. – jelenti ki halál nyugodsággal.

– Lehetnél kicsit átgondoltabb is, mielött cselekszel – mondja morogva.

– Nem értem az aggodalmad, mi kint vagyunk. Bármi is legyen bent az nem tud kijönni.

– Nem vagyok benne biztos, hogy figyeltél Luthena figyelmeztetésére. – vonta ismét kérdőre ujdonsűlt kényszer barátját. – Várjunk még egy kicsit, és ha nincs mozgás, kitaláljuk hogyan jussunk be.  

– Nekem megfelel – jelenti ki, miközben egy gyors mozdulattal kényelembe helyezi magát a földön. De pár másodperc múlva már pattan is föl és masíroz is az rácshoz. – Jólvan nincs ott senki, és amúgy is én már tudom hogy jutunk be. A nadrágja zsebéből elő is kap valami szerkezet féleséget és neki esik a zárnak.

– Persze, menj csak, látom nem a türelem az erősséged.

Shako nem az a tekintélyt parancsoló komoly figura, néha nehéz is értelmezni, mintha egyszerre több énje lenne. Néha visszahúzodó, néha bolond módon bátor, néha pedig mérhetetlenűl szemtelen. Mondhatni nem ok nélkül gondolta Narvi, hogy lesz még vele gondja. 

Klick... kat.. kat... és már nyilt is a rács. Legalább ez a zár komolyan vette Shako-t és rögtön meg is adta magát. Elég szép tágas barlang rész tárult eléjük. Nem is vártak sokáig, bementke körülnézni. A földön fekvő csontvázak, közelebb érve is földön fekvő csontvázak voltak, és igen jobb oldalon valóban ott volt egy ajtó, vagyis inkább egy kapu. Ügyet sem vettek a csontvázakra, elindultak az ajtó felé, és Shako rögtön bele is kapaszkodott a kilincsbe, a legnagyobb meglepetésükre, az ajtó nem volt zárva és könnyű szerrel ki is nyílt. Belépve egy igazi berendezett szoba tárult eléjük.

Ággyal és fözőhelyel, voltak ott polcok, a